Élet a kertben III.

2009. március 17., koradélután

           Megállva szokásos helyemen, azt tapasztalom, hogy a változás sokkal kisebb az előző héthez képest, mint eddig bármikor. Eltérések azért mindig vannak, természetesen: most például hangos madárdal hallatszik minden irányból, és a vörösgyűrű som ágai között hat széncinege keresgél. Koradélután van, egy óra, a nap süt, tavaszias az idő, de valahogy a fény szokatlan párafüggönyön keresztül jut csak a földre, és ez mindennek szürkés színt kölcsönöz.

            Erre a hétre megszűnt a hó-nélküliség varázsa, és a bokrok is kezdenek lassan a tavaszba „rázódni”. A rügyek egy-két bokron már kipattantak, vagy legalábbis már kezdenek bomlani. A legfeltűnőbb példa erre egy eddig észrevétlenül maradt kis korai lonc „bokor” – életének még nagyon kezdeti szakaszán –, mely fehér virágos vesszőivel a cédrus alsó ágai közül szemtelenkedik ki.

            A múlt alkalommal tett megfigyeléseim ma valahogy majdnem mind az észrevétlenség homályába vesznek. A balkáni tölgy például egészen más karaktert mutat: világosszürkének ható lombtömegével szinte világít a háttérben. A pampafű és a ciprus is elvesztette múltkori jellegzetes karakterét, az előbbinek tavalyi, száraz levélzete között bátortalan, halványzöld csíkok jelentek meg: az idei levelek. Az utóbbi pedig elvesztette élén okkersárga színét, elvirágzott, úgyhogy sokat vesztett múltkori uralkodó megjelenéséből.

            A fű között egyre szaporodnak a különféle gyomok, a zöld különböző árnyalataival gazdagítva a látványt. A levegőt egyfajta várakozás tölti be…

Élet a kertben II.

2009. március 2., délután:

Megállok a szokásos helyen, és az első dolog, ami magára vonja a figyelmemet, egy nagy csapat seregélynek tűnő madár a K épület melletti nyárfák koronájában. Magas, sípoló hangot adnak ki, ami egyhangú nyüszítéssé olvad össze. Hihetetlen, hogy már itt vannak; ezek szerint már tényleg itt a tavasz. Ahogy azonban jobban figyelem őket, és egyik-másik a közeli díszalmára száll, kiderül, hogy valójában a díszes tollú csonttollúakról van szó, akik északról jöttek ide telelni, tavaszról tehát – legalábbis részükről – egyelőre szó sem lehet.

Hirtelen cinkecserregés üti meg a fülemet, ezért az A épület felé fordulok. Két cinege keresgél a bokrok között. Gazdag a madárvilág errefelé…

Ahogy jobban körülnézek, feltűnik, hogy a hóborítás eltűntével mennyire megváltozott a parkrészlet karaktere. A fűnek szinte mohazöld színe van, amin a világosszüreke terméskőlapok nagyszerűen érvényesülnek, így tulajdonképpen az egész látványt a kerti út vonala uralja.

A bokrokat szinte meg sem ismerni, annyira megváltoztak a hó elolvadtával: most az áttört ágrendszeren keresztül feltárul az a környezet is, amit eddig a bokrok hófödte tömege eltakart. Az ördögcérna bájos fehér kupacai egy hét alatt kusza, zilált sárgásbarna vesszűtömeggé változtak, és a rézsű másik oldalán álló somok is erős elhanyagoltságot sugallnak.

Ahogy álltamban a K és A épületet összekötő út irányába nézek, feltűnik, hogy mennyire szép, harmonikus a látvány. Konkáv térforma, nyugodt tájkép, változatos növényanyag: kedvem lenne leülni egy padra, ha lenne egy a hátam mögött. Érdekes megfigyelni azonban, hogy amikor tekintetemet az út tengelyéből kicsit jobbra vagy balra fordítom, észre veszem, hogy az ösvény bal oldalán álló ciprus most nyíló, sárgás hajtásvégi virágzataival hatalmas okkersárga tömböt alkot, és ezzel tulajdonképpen durván hat ebben a térszerkezetben, és csúnyán uralja a látványt. Ezzel szemben az út ellentétes oldalán álló fanyarka egyszerűen lenyűgöz kecses formájával és elegáns ágrendszerével, olyannyira, hogy szinte belészeretek.

180 fokot fordulva a látvány már korántsem olyan harmonikus, de az út markáns jellege ott is meghatározó. Az oszlopos boróka, a háttérben álló örökzöld tölgy nagy, borzos, sötét tömeget adó bokra éss az ez előtt helyet foglaló keskeny levelű, okkersárga pampafű hármasa érthetetlen módon harmonikus, érdekes, tetszetős hatást kelt; és a terméskövekre hajló terülőborókát is egyszeriben megszeretem…

Élet a kertben I.

Régi "írásaim" - ahogy én hívom - egyikét szeretném megosztani Veletek, amely két éve született egy nagyon kreatív ön- és térismerettel foglalkozó egyetemi tantárgy keretében. A vonatkozó feladat lényege az volt, hogy elmélyedjünk egy kisebb kert- vagy parkrészletet életében, és egyúttal megfigyeljük az időbeni változásokat - vagyis azt, hogy az a kis, növények alkotta tér milyen időszakban milyen arcát mutatja.

Hogy hol van a hely? Nem írom ide. A szövegből úgyis ki lehet találni...

2009. február 17-e, reggel háromnegyed nyolc és nyolc között:

A ma reggelre leesett 6-7 centis hó még teljesen szűz: sehol semmi lábnyom. Az ösvénynek semmi nyoma, vaktában megyek arra, amerre a megszokás viszi a lábaimat. Az A épület felől érkezem, elhagyom a Cotinusokat és a Licium-bokrokat, majd megállok, mielőtt a cédrussal egyvonalba kerülnék. Csönd van, és hull a hó. A hó látványa megrészegít, mámorossá tesz, ahogy megszépíti a telet, vastag, puha fehérségével mindent beborít. A bokrok könnyed, kecses ágrendszerén tornyosuló hóréteg látványa mindig elbűvöl. Olyan ellentétpár ez, a vékony, kemény, sötét gallyak és a vastag, puha, lágy, tiszta fehér hóréteg, melynek szemre és lélekre való gyógyító hatását kevés vagyok szavakba önteni. A növények megváltoznak, minden sokkal kecsesebbé, művészibbé válik. A hóval borított terülő boróka korallra vagy különösen egyedi cseppkőképződményre emlékeztet, a Liciumok amúgy nem túl megkapó ágrendszere helyett csak csinos fehér kupacokat látni. Ilyenkor az örökzöldek igazi változatosságot jelentenek: a himalájai cédrus valószínűtlenül hosszú ágait csak félig takarja a hó, a kilátszó részeken tisztán kirajzolódnak az örvös állású tűlevelek. Eddig mindig szépnek láttam ezt a fát, de most valahogy nagyon nevetségesnek hat ezekkel a groteszkül hosszú ágakkal. Mint ahogy a Yucca is elég furán hat ebben a környezetben, a rézsű tetejéről lekacsintó pampafűről már nem is beszélve. Még sosem volt ennyire szembetűnő a növényanyag ilyen szinten változatos mivolta, egy pillanatig nem is értem, mi tetszett nekem eddig ebben a parkrészletben.

A csönd legnagyobb sajnálatomra nem teljes. A Villányi útról felhallatszanak a városi közlekedés hangjai, a villamos, a buszok, az autók zaja… Egy-egy kiáltás a Ménesi útról… és a hátam mögött az A épületbe érkező diákság beszélgetése. Mindez szerencsére azért nincs annyira hangos, hogy megfosszon a téli hóesés örömétől, és hogy elnyomja a néha fel-felhangzó cinkecserregést. Mert a puha, havas télben madarak is vannak, és bár a halk sürgés-forgást az ágak között nem hallani, látni azért lehet, vagy csak sejteni a kis énekesek kiáltásai alapján.

Bár érkeztemkor célul tűztem ki a helyszínen való minél további tartózkodást, hét-nyolc perc után mégis érzem, hogy az ovális tér továbbhaladásra késztet. Egyszerűen érezni lehet, hogy a hely nem álldogálásra, merengésre lett kitalálva: a távolabbi cél, a széles gyalogút, bár alig látszik, mégis az a nagyon konkrét, „kézzel fogható” érzésem támad, hogy valami kihúz a térből, mennem kell, nem maradhatok itt tovább.