Azaleás-völgy

A hétvégén Zalaegerszegen jártunk - mi más, ha nem egy hallgatói pályázat kapcsán? - és a helyszíni szemle után elvittek minket az Azaleás-völgybe is. Az, azt hiszem, közismert, hogy a Kám határában található Jeli Arborétum őrzi az ország egyik legszebb Rhododendron gyűjteményét, de hogy Szombathelytől nem messze is van egy ilyen kis völgyecske... az, bevallom, eddig ismeretlen volt előttem.

Faviccek - a fotók

A mesefa alatt

Mesefa

Teakfa (ejtsd: tikfa)

A tudás fája

Lekváros fánk, fáraó...

Fafejek :-)

Corvinus Díszkert

Sok szeretettel várunk minden kedves érdeklődőt a Corvinus Díszkert egyetemi virágkiállítás és -vásárra, ahol idén ismét számos színvonalas kiállító és árus várja a vendégsereget. Lesz vetőmag- és palántavásár, bonsai show, biotermékek, kézművesek, gyermekprogramok, kerti bútorok, dísztavak, házi sütemények, és nem utolsósorban landart alkotások. Ez utóbbira hallgatói pályázatot hirdettek meg, és az a hatalmas öröm ért, hogy a pályázat nyertese egy olyan pályamű lett, melyet egy kedves barátnőmmel együtt készítettünk. A címe: Faviccek. 

Íme két kis részlet a pályázati lapról: 

Mint nyertes pályamű, sok más díjazott alkotással együtt ez is meg fog épülni a virágkiállításra, így sok szeretettel hívunk mindenkit, hogy jöjjön el, nézze meg, és derüljön rajta élőben is! :-) 

Helyszín: Budai Arborétum (Villányi út)

Időpont: ápr. 29-máj. 1. 9-18:00

Belépődíjak: Felnőtt 1000 Ft, családi jegy (két felnőtt és min. 2 gyerek) 2600 Ft, nyugdíjas/diák 800 Ft, csoportos diák (min. 12 fő) 500 Ft.

Keresztelőre

Hosszú idő után ismét temari készítésbe fogtam, ezúttal keresztelői ajándékként, egy Andris nevű kisfiú számára készült a labda, sok szeretettel!

Az imádnivaló barokk

A zene nagyon fontos az életemben - végigkísér, hol a műélvezeten, hol az aktív muzsikáláson keresztül. Hangszer, ének... mikor melyik. Most egyik kedvenc vokális együttesemben, a Gemma Énekegyüttesben erősítem az alt szólamot, és ezúton szeretném minden kedves olvasómat invitálni legközelebbi koncertünkre. (A koncerten belépti díjat nem kérünk.)

A művön keresztül ismét visszakanyarodtam a barokk zenéhez, melynek hihetetlen vitalitása és kifejezőképessége mindig meglep és lenyűgöz, újra és újra. Úgyhogy most ismét barokkot hallgatok naphosszat, miközben szebbnél szebb térképeket gyártok készülő szakdolgozatomhoz. És miközben újabb és újabb műveket és előadókat keresek, a sok jó és még jobb előadás között olyan hihetetlen képességű énekeseket (és zenészeket) fedezek fel, akiket a Nagyvilág már réges régen ismer, csak előttem voltak eddig  ismeretlenek.

Hadd mutassak most három videót, melyek az előadók elképesztő virtuozitásán túl a közvetlenség bájával is hatnak: a Fabio Biondi vezette Europa Galante együttes 2010-ben készített Vivaldi: Bajazet c. operáját bemutató CD felvétele során készült. Szólisták: Marijana Mijanovic, Elina Garanca és Ildebrando D'Arcangelo.

Élet a kertben V.

2009. április 7.

Itt a tavasz, de most már gőzerővel! Minden, minden harsogó zöld, szinte harapni lehet ezt a színt. A madarak teli torokból fújják: öt cinkét hallok, egy hím barátka énekel valahol a közelben, a feketerigó is harsog, a háttérben csilpcsalpfüzike csattog… Itt a tavasz!!!

Minden kihajtott már, ami csak megtehette, és a teljes lombfakadás egyben az egyes növényindividuumok egységes zöld térfallá való alakulását eredményezte. Megszűntek az erős habitusbeli kontrasztok: a díszalma koronája szinte egybeolvad az ördögcérna ezüstös lombjaival. A som is kizöldült, szintúgy a fanyarka: most már megmutatja elegáns, hamvas zöld ruháját:egyszerűen lélegzetelállító látvány.

A gyepszintben is virul minden: teljes erőből virágzik a pitypang, az árvacsalán, nyílik a tyúkhúr, pompázik a salátaboglárka…

Egy dolog viszont nagyon feltűnő: ebben az üde, zöld, harsogó környezetben az örökzöldek kopott ruhájukkal kicsit élettelenek. Nekik sosincs ünnep, minden nap hétköznap…

Hátat fordítva az eddig látott képnek, a 180 fokos fordulat után mintha a föld másik pontján lennék, más tájon, más évszakban. A karmazsintölgy szinte halottszürke, a terülőboróka elvesztette az értelmét. A cserszömörcék viszont – ők lombhullatók – még késnek a kihajtással, ágrendszerük fekete, száraz, sehol egy fia rügy, pedig minden más hajt… Mintha élet és halál között állnék.

Jaj a Tamás

Magyar népi mintakincs

 Mostanában sokat foglalkozom a magyar népi hímzésmotívumokkal. Ha az ember egy kicsit körülnéz, mintakönyvekbe lapoz és régi-régi fotókat nézeget, és nem csak nézi, de el is gondolkodik, hogy hányféle történet, jelentés és üzenet tartozik egyetlen hímzett terítőhöz, vagy akár csak annak egyetlen motívumához...
A következő kicsi peyote mintácska is népművészeti előképpel bír.

Tavaszi reggel

         Ma csodálatos reggelem volt. Hajnali negyed hatkor csörgött az órám, és ahogy lassan öntudatra ébredtem, olybá tűnt, mintha madárdalt hallanék az ablak túloldaláról, messziről, nagyon tompán. Kiszökkentem az ágyból, résnyire nyitottam az ablakot, majd ugyanolyan fürgén vissza is bújtam, fülig húzva a takarót. És ahogy a zajok elcsendesültek, hallottam a fekete rigót teli torokból énekelni, fittyet hányva a téli hidegre. Langymeleg ágy anyám ringatott, a madárdal a szívemmel messzire szárnyalt. Utoljára két éve nyáron éltem át ilyet.

Fenékpuszta, örök hajnal

Felhők a vonatablakból

Élet a kertben IV.

2009. március 31.

Az idei tél végére valahogy különösen kiéheztem a tavaszra, talán azért, mert idén igazán sokat kellett várni rá. De most végre valóban eljött! Az eddigi terepi tapasztalatgyűjtéseim során majdnem mindig számolni kellett a rossz idővel, ezért a mai napsütés ellenállhatatlanul hívogatott ki a szabadba, hogy az e heti felmérést elvégezzem.

            Szokásos álláspontomhoz közeledve a szabad ég alatti lét a simogató napsütéssel együtt fizikai örömöt okozott, egyfajta mámor töltött be, hogy  végre a zöldben lehetek, a Tavaszban… A kertrészlet nagyon sokat változott, mióta utoljára láttam. Ez a változás pedig valójában nem más, mint a tavasz beköszöntése és kiteljesedése.

             A tavasz érzetét számtalan tényező együttese váltja ki, de ezek közül talán a hagymás-gumós növények tavaszi aszpektusa dobogtatja meg leginkább a szemlélő szívét. A kerti út mentén az ibolyák lila foltjai gondoskodnak erről a hatásról, sőt, az egész évben nyíló százszorszépek bimbói is megjelentek már. Általánosságban is feltűnő a gyepszint változatossága az elmúlt hetekéhez képest. Bár a különböző lágyszárúak már a múlt héten megjelentek a fű között, levélzetük mégis erre a hétre fejlődött ki annyira, hogy ez a változatosság még kézzelfoghatóbbá váljon és első látásra egyértelmű legyen.

            Az egyszikűeknél maradva a pampafű ismét visszanyerte jól ismert habitusú jellegét, mivel a friss, világoszöld levelek mostanra nőttek meg annyira, hogy a kecses összhatást már erősítsék.

            A ciprus végképp levedlette elnyílott virágzatát, visszenyerve ezzel megszokott, kicsit azért még bronzban játszó sötétzöld színét. A cédrus is megváltozott kissé: kecses kis törpehajtásai közepén az új rügyek halványzöld gyöngyökként csillognak.

            A kertrészlet legfőbb díszértékét most a díszalma és a távolabbi, virágzó húsos som bokor jelenti. A som virágai apró napsárga felhőkként lebegnek a vastag, feketébe játszó sötétbarna, dekoratív ágrendszer körül. A díszalma ugyanez pepitában, csak a virágok helyett a frissen kibomlott, élénk világoszöld levélrügyek díszítenek így. Érdekes megfigyelni, hogy az ágrendszer formavilága a díszalma esetében mennyivel erősebben érvényesül: valószínűleg a rügyek elszórtsága miatt, valamint, mert az egész látvány közelebb van, így a részletek sokkal jobban érzékelhetők, mint a távoli sombokor esetén.

            A K épület előtti nyárfáról egy csilpcsalpfüzike hirdeti, hogy itt a tavasz, s a feketerigók is önfeledten énekelnek… 

...ette...

      Nagyon szeretem A bor filozófiáját, mert számomra ez az életöröm könyve. Hamvas Béla írta.

     Hogyan jutott ez eszembe? Hát, úgy, hogy mostanában én főzök itthon. Reggeli, ebéd, vacsora... és rájöttem, hogy nagyon szeretek főzni. Az életnek ezeregy arca van, és mindig szebb lesz az összhatás, bármelyiket  is pátyolgatja az ember. Ha tiszta a lakás. Ha rend van. Ha minden szobanövény virul. Ha egy jó történetet meséltek nekem.  Ha a pintyeim egészségesek, és szépen nevelik a fiókáikat. Ha pont akkor nyújtanak egy pohár italt, amikor szomjas vagyok. Ha pont annyit ettem valamiből, amennyi jól esett. Mind csupa apróság, és mégis: ezektől lesz kerek a világ.

      A magam részéről a világ kerekségét kulináris szempontból leginkább olyan reggeleken élem át, amikor úgy döntök, hogy indulás előtt van még némi időm teafőzésre. Főzök magamnak egy teát. Fekete teát mindenképp, jó erősre. Bele kis tej, amíg a felhő fel nem ér a tea tetejére, aztán kis méz... Megkever, tenyérbe vesz... belekortyol... no és akkor. Akkor helyre áll minden.

      De helyre áll akkor is, amikor egy jóleső reggeli, ebéd, vacsora után hátradől az ember, és elégedetten élvezi a szájban maradó ízeket. Legyen az "füstölt szalonna kenyérrel és zöldpaprikával", egy kedves barátnő által készített narancslekvár vagy sütemény, szürkemarha fartő vadas mártással és zsemlegombóccal, vagy egyszerű almás palacsinta, mind egyformán elégedetté teheti az embert. És az jó! Az elégedett emberek boldog emberek.

Élet a kertben III.

2009. március 17., koradélután

           Megállva szokásos helyemen, azt tapasztalom, hogy a változás sokkal kisebb az előző héthez képest, mint eddig bármikor. Eltérések azért mindig vannak, természetesen: most például hangos madárdal hallatszik minden irányból, és a vörösgyűrű som ágai között hat széncinege keresgél. Koradélután van, egy óra, a nap süt, tavaszias az idő, de valahogy a fény szokatlan párafüggönyön keresztül jut csak a földre, és ez mindennek szürkés színt kölcsönöz.

            Erre a hétre megszűnt a hó-nélküliség varázsa, és a bokrok is kezdenek lassan a tavaszba „rázódni”. A rügyek egy-két bokron már kipattantak, vagy legalábbis már kezdenek bomlani. A legfeltűnőbb példa erre egy eddig észrevétlenül maradt kis korai lonc „bokor” – életének még nagyon kezdeti szakaszán –, mely fehér virágos vesszőivel a cédrus alsó ágai közül szemtelenkedik ki.

            A múlt alkalommal tett megfigyeléseim ma valahogy majdnem mind az észrevétlenség homályába vesznek. A balkáni tölgy például egészen más karaktert mutat: világosszürkének ható lombtömegével szinte világít a háttérben. A pampafű és a ciprus is elvesztette múltkori jellegzetes karakterét, az előbbinek tavalyi, száraz levélzete között bátortalan, halványzöld csíkok jelentek meg: az idei levelek. Az utóbbi pedig elvesztette élén okkersárga színét, elvirágzott, úgyhogy sokat vesztett múltkori uralkodó megjelenéséből.

            A fű között egyre szaporodnak a különféle gyomok, a zöld különböző árnyalataival gazdagítva a látványt. A levegőt egyfajta várakozás tölti be…

Élet a kertben II.

2009. március 2., délután:

Megállok a szokásos helyen, és az első dolog, ami magára vonja a figyelmemet, egy nagy csapat seregélynek tűnő madár a K épület melletti nyárfák koronájában. Magas, sípoló hangot adnak ki, ami egyhangú nyüszítéssé olvad össze. Hihetetlen, hogy már itt vannak; ezek szerint már tényleg itt a tavasz. Ahogy azonban jobban figyelem őket, és egyik-másik a közeli díszalmára száll, kiderül, hogy valójában a díszes tollú csonttollúakról van szó, akik északról jöttek ide telelni, tavaszról tehát – legalábbis részükről – egyelőre szó sem lehet.

Hirtelen cinkecserregés üti meg a fülemet, ezért az A épület felé fordulok. Két cinege keresgél a bokrok között. Gazdag a madárvilág errefelé…

Ahogy jobban körülnézek, feltűnik, hogy a hóborítás eltűntével mennyire megváltozott a parkrészlet karaktere. A fűnek szinte mohazöld színe van, amin a világosszüreke terméskőlapok nagyszerűen érvényesülnek, így tulajdonképpen az egész látványt a kerti út vonala uralja.

A bokrokat szinte meg sem ismerni, annyira megváltoztak a hó elolvadtával: most az áttört ágrendszeren keresztül feltárul az a környezet is, amit eddig a bokrok hófödte tömege eltakart. Az ördögcérna bájos fehér kupacai egy hét alatt kusza, zilált sárgásbarna vesszűtömeggé változtak, és a rézsű másik oldalán álló somok is erős elhanyagoltságot sugallnak.

Ahogy álltamban a K és A épületet összekötő út irányába nézek, feltűnik, hogy mennyire szép, harmonikus a látvány. Konkáv térforma, nyugodt tájkép, változatos növényanyag: kedvem lenne leülni egy padra, ha lenne egy a hátam mögött. Érdekes megfigyelni azonban, hogy amikor tekintetemet az út tengelyéből kicsit jobbra vagy balra fordítom, észre veszem, hogy az ösvény bal oldalán álló ciprus most nyíló, sárgás hajtásvégi virágzataival hatalmas okkersárga tömböt alkot, és ezzel tulajdonképpen durván hat ebben a térszerkezetben, és csúnyán uralja a látványt. Ezzel szemben az út ellentétes oldalán álló fanyarka egyszerűen lenyűgöz kecses formájával és elegáns ágrendszerével, olyannyira, hogy szinte belészeretek.

180 fokot fordulva a látvány már korántsem olyan harmonikus, de az út markáns jellege ott is meghatározó. Az oszlopos boróka, a háttérben álló örökzöld tölgy nagy, borzos, sötét tömeget adó bokra éss az ez előtt helyet foglaló keskeny levelű, okkersárga pampafű hármasa érthetetlen módon harmonikus, érdekes, tetszetős hatást kelt; és a terméskövekre hajló terülőborókát is egyszeriben megszeretem…

Élet a kertben I.

Régi "írásaim" - ahogy én hívom - egyikét szeretném megosztani Veletek, amely két éve született egy nagyon kreatív ön- és térismerettel foglalkozó egyetemi tantárgy keretében. A vonatkozó feladat lényege az volt, hogy elmélyedjünk egy kisebb kert- vagy parkrészletet életében, és egyúttal megfigyeljük az időbeni változásokat - vagyis azt, hogy az a kis, növények alkotta tér milyen időszakban milyen arcát mutatja.

Hogy hol van a hely? Nem írom ide. A szövegből úgyis ki lehet találni...

2009. február 17-e, reggel háromnegyed nyolc és nyolc között:

A ma reggelre leesett 6-7 centis hó még teljesen szűz: sehol semmi lábnyom. Az ösvénynek semmi nyoma, vaktában megyek arra, amerre a megszokás viszi a lábaimat. Az A épület felől érkezem, elhagyom a Cotinusokat és a Licium-bokrokat, majd megállok, mielőtt a cédrussal egyvonalba kerülnék. Csönd van, és hull a hó. A hó látványa megrészegít, mámorossá tesz, ahogy megszépíti a telet, vastag, puha fehérségével mindent beborít. A bokrok könnyed, kecses ágrendszerén tornyosuló hóréteg látványa mindig elbűvöl. Olyan ellentétpár ez, a vékony, kemény, sötét gallyak és a vastag, puha, lágy, tiszta fehér hóréteg, melynek szemre és lélekre való gyógyító hatását kevés vagyok szavakba önteni. A növények megváltoznak, minden sokkal kecsesebbé, művészibbé válik. A hóval borított terülő boróka korallra vagy különösen egyedi cseppkőképződményre emlékeztet, a Liciumok amúgy nem túl megkapó ágrendszere helyett csak csinos fehér kupacokat látni. Ilyenkor az örökzöldek igazi változatosságot jelentenek: a himalájai cédrus valószínűtlenül hosszú ágait csak félig takarja a hó, a kilátszó részeken tisztán kirajzolódnak az örvös állású tűlevelek. Eddig mindig szépnek láttam ezt a fát, de most valahogy nagyon nevetségesnek hat ezekkel a groteszkül hosszú ágakkal. Mint ahogy a Yucca is elég furán hat ebben a környezetben, a rézsű tetejéről lekacsintó pampafűről már nem is beszélve. Még sosem volt ennyire szembetűnő a növényanyag ilyen szinten változatos mivolta, egy pillanatig nem is értem, mi tetszett nekem eddig ebben a parkrészletben.

A csönd legnagyobb sajnálatomra nem teljes. A Villányi útról felhallatszanak a városi közlekedés hangjai, a villamos, a buszok, az autók zaja… Egy-egy kiáltás a Ménesi útról… és a hátam mögött az A épületbe érkező diákság beszélgetése. Mindez szerencsére azért nincs annyira hangos, hogy megfosszon a téli hóesés örömétől, és hogy elnyomja a néha fel-felhangzó cinkecserregést. Mert a puha, havas télben madarak is vannak, és bár a halk sürgés-forgást az ágak között nem hallani, látni azért lehet, vagy csak sejteni a kis énekesek kiáltásai alapján.

Bár érkeztemkor célul tűztem ki a helyszínen való minél további tartózkodást, hét-nyolc perc után mégis érzem, hogy az ovális tér továbbhaladásra késztet. Egyszerűen érezni lehet, hogy a hely nem álldogálásra, merengésre lett kitalálva: a távolabbi cél, a széles gyalogút, bár alig látszik, mégis az a nagyon konkrét, „kézzel fogható” érzésem támad, hogy valami kihúz a térből, mennem kell, nem maradhatok itt tovább.